Dalszöveg

Tűzmadár

Rég várom hogy újra szálljon a tűzmadár
Hogy lássam mennyit ér
Az út ami mögöttem áll.

Az ég sötét izzása látszik
Nézem a szárnyakat
Amivel a madárka játszik.
Összehordja összerakja a fészket
Lassan a szélére gyűlnek
Rólad az emlékek.

Miattad vagyok ott ahol a csillagok az éj tekintetében
Gyönyörű messzeség mögöttünk,
Én ott vagyok ahol a csillagok az éj tekintetében vibrálnak igézőn!

Feltárul a mély és a fények
Fehér karjukon felhoznak
Száll a Tűzmadár

Téged

Színtelennek látszom
Álmomban egy áttetsző madár ült belém
Az a mozdulat amivel átfon
Mintha a mosolyod rejtené.

Kiemel önmagamból
Maga az érzékiség
Engem hív a magasból
Felold és megkímél

Szállunk amikor a test kilép a lélek ablakán
Én mindig elhiszem neki hogy bárhol megtalál
Ráhagyom hisz a horizontom már ott a látomás
Én nem látok a könnytől olyan szépnek mutatja magát és téged!

Szemében meglátom
Adataid rendszerét
És ha jobban fülelek hallom
Sóhajod halk neszét
Neked az fáj ahogy pótol téged
Ahogy hozzám simul könnyedén
Karmában tartja az emléked
Te meg azt hitted hogy irányíthatod
Ha elbújsz mögé.

Fényévnyi

Lássuk milyen emlék a test
Lássuk mi maradt belőle
Lássuk mi az ami hajt
Mi az ami fogva tart.

Hozzám simultál és én jöttem
Amit eltolt a Világ én vittem hozzád a fogam között
Mint macska a kölykét új helyre
Én benned lettem elrejtve
A galaxisomtól túl távol

Nedveidben fürösztöttél könnyedben mostál át
Ha engedted hogy a vágyad döntsön testem tüzébe mártóztál
Én benned lettem elrejtve Te dugtál finom selymekbe
Most kereslek fényévnyi távról!

Egy emlék húz hozzád
Te fényévekről is hívhatnál
Ha várnál rám megtudhatnád
Hogy ez fény és árnyék játék
Vagy a valóság
Egy emlék húz hozzád
Te fényévekről is hívhatnál
Ha engem akarsz engem vágysz
Tudni akarom végre
Hogy ez fény és árnyék játék
Vagy a valóság

Egy jövőbeli testben egy lélek a jelenből
Vagy csak egy múltbéli szellem vagyok
Fényévnyi távolságra tőled

Már nem jöhetett elölről újra te gazdagon engedtél el
Nem sirattál csak egy éjszakát
Azóta dől a szél a pusztából és dől a víz a felhőből
De a lelkemben minden ajtó nyitva áll.

Nem’tom

Nem’tom hogy szerezzelek meg hogy tartsalak
Bírjam nélküled hisz minden te vagy
A lomb ami felfogja az esőt
Viharban te vársz az ajtóm előtt

Mutasd ha én vagyok aki hozzád való
Úgy ölelj ne legyen hozzáfogható
Míg élek úgy tekerd a karod körém
Hogy végül te állhass a sírom fölé

Ragyog

Száll a vörös Nap
Alám úszik a láva
Egy záporral a Föld
Mélyre húz magába
Új ritmusok kerülnek
A szívbe’ a harcok elülnek
Új dallamok feszülnek
Új fényeket önt a pára a kőre
És ragyog (ragyog, ragyog, ragyog, ragyog)

A Föld alatt a zajok
Mind csend ruhába’ járnak
A feltorlódó hangok egymást kioltják
Száz hajó bont vitorlát
A köteleket kioldják
Az új szelekbe befogják régi hajók testét
És mind ragyog!

Jegenye

Jegenye vagyok
Állok
A szél dolga ha hajlít
Az én dolgom hogy álljam

Ölelem az utat
Vezetem a vándort
Ha megszólít a szél
A Világ felszakad

Ha megszólít a szél
Valami válaszol bennem
Valami elnémul rögtön
És a lelkedre vigyáz:

Sötétben

Éreztem felszabadultál éreztem a remegést
Ahogy a sötétben megcsókoltál megöleltél
Élveztem felszabadultál élveztem a remegést
Ahogy a sötétben megcsókoltál megöleltél

Csak a test
Csak a test
Csak a test csak az érzékiség ne csaljon meg
Csak a testem csak az érzékeim ne csaljanak meg!

Most itt állunk egymás kezét fogva a suhogó fák alatt
Száj a szájra mit kívánhatok még
Azt hogy velem maradj

Hogy ne csak a test ne csak az érzékiség kapjon meg

Álom

Rázok egy fekete erdőt hogy kihulljon belőle az utam
Rázom a fekete csendet hogy előbújjon a hangod.

Hajnalodik föltekintek a nagy égre
Csillagodtól útmutatást remélve
Elmegyek én azt se tudom visszatérek – e hozzád
Kísérjen az emléked és vigyázz rám
„Zúgjál erdő sejehaj csendülj mező falevél
Szeresd babám kit idáig szerettél”

„Felszántom a császár udvarát
Belévetem Hazám búbaját
Hadd tudja meg császár fölsége
Mi lakik a magyar szívébe
Bánat lakik abban búvetés
A magyar élete szenvedés”
Legyen boldogságom ne kelljen
Császár földjét sóval bevetnem.

Hetedik ( József Attila )

E világon ha ütsz tanyát,
hétszer szűljön meg az anyád!
Egyszer szűljön égő házban,
egyszer jeges áradásban,
egyszer bolondok házában,
egyszer hajló, szép búzában,
egyszer kongó kolostorban,
egyszer disznók közt az ólban.
Fölsír a hat, de mire mégy?
A hetedik te magad légy!

Szerető után ha járnál,
hét legyen, ki lány után jár.
Egy, ki szivet ad szaváért,
egy, ki megfizet magáért,
egy, ki a merengőt adja,
egy, ki a szoknyát kutatja,
egy, ki tudja, hol a kapocs,
egy, ki kendőcskére tapos, -
dongják körül, mint húst a légy!
A hetedik te magad légy.

Ha költenél s van rá költség,
azt a verset heten költsék.
Egy, ki márványból rak falut,
egy, ki mikor szűlték, aludt,
egy, ki eget mér és bólint,
egy, kit a szó nevén szólít,
egy, ki lelkét üti nyélbe,
egy, ki patkányt boncol élve.
Kettő vitéz és tudós négy, -
a hetedik te magad légy.

S ha mindez volt, ahogy írva,
hét emberként szállj a sírba.
Egy, kit tejes kebel ringat,
egy, ki kemény mell után kap,
egy, ki elvet üres edényt,
egy, ki győzni segít szegényt,
egy, ki dolgozik bomolva,
egy, aki csak néz a Holdra:
Világ sírköve alatt mégy!
A hetedik te magad légy.

Nem tudhatom… ( Radnóti Miklós )

Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,
nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt
kis ország…
Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága
s remélem, testem is majd e földbe süpped el.

Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj,
s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály,
annak mit rejt e térkép? gyárat s vad laktanyát,
de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát,

Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel
egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom,
tudom, hogy merre mennek, kik mennek az uton,
s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon.

…És ott a park, a régi szerelmek lábnyoma,
a csókok íze számban hol méz, hol áfonya,
s az iskolába menvén, a járda peremén,
hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én,
ím itt e kő, de föntről e kő se látható,
nincs műszer, mellyel mindez jól megmutatható

Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel
egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom,
tudom, hogy merre mennek, kik mennek az uton,
s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon.

A házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom

Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép,
s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép,
de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen,
és csecsszopók, akikben megnő az értelem,
világít bennük, őrzik, sötét pincékbe bújva,
míg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja,
s fojtott szavunkra majdan friss szóval ők felelnek.

Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg.

(1944. január 17.)

Hortobágy ( Ady Endre )

Kúnfajta, nagyszemű legény volt,
Kínzottja sok-sok méla vágynak,
Csordát őrzött és nekivágott
A híres magyar Hortobágynak.

Alkonyatok és délibábok
Megfogták százszor is a lelkét,
De ha virág nőtt a szivében,
A csorda-népek lelegelték.

Ezerszer gondolt csodaszépet,
Gondolt halálra, borra, nőre,
Minden más táján a világnak
Szent dalnok lett volna belőle.

De ha a piszkos, gatyás, bamba
Társakra s a csordára nézett,
Eltemette rögtön a nótát:
Káromkodott vagy fütyörészett.

Stigma ( Pilinszky János )

Testvértelen szád meztelen
remegni kezd és tiszta
fénnyel ragyog fel melleden
az ismeretlen stigma,
bordáid közt a drága jel,
mely örök sebet éget
és többé sose tűnik el,
csak mélyebb lesz a mély seb.
Csak mélyül és be nem heged,
örök halállal árnyal,
s te fölállsz: növő szél vezet
a megnyílt éjszakában.
Átlépve házad küszöbét
útnak eredsz a csöndbe,
nem tudva merre és miért,
hogy áldni fogsz vagy ölsz-e?
Csak mész. Köröskörűl hegyek
roppant magánya, itt-ott
kivert tanyák és félszerek
gazdátlan foltja villog,
és küldenek, hogy vándorolj,
bár buknál végre holtan
a puszta földre, ajkadon
kibékülő mosollyal.
De ekkor szűk ösvényre érsz
és hirtelen megállasz,
mögötted hosszú csönd van és
némán előtted áll az,
kiért elhagytad mindened,
száműzetésbe mentél,
mert sorsodat ki fejtse meg,
ki az, ha ő se testvér?
Megállsz előtte, meztelen
sebed kitárva, melyet
a messzeségből melleden
nehéz hatalma ejtett.
És vársz, mint fáradt katonák,
hisz nincs már senkid itten.
Ő visszanéz az esten át,
csak néz, és meg sem ismer.

Este van…

Este van már, nyolc óra,
Ég a világ a boltba,
Sallárom, sallárom,
Ég a világ a boltba.

Ott mérik a pántlikát,
Piros színű pántlikát,
Sallárom, sallárom,
Piros színű pántlikát.

Jakucs Pista méreti,
Az asztalra leteszi,
Sallárom, sallárom,
Az asztalra leteszi.

Bíró Róza felveszi,
A hajába biggyeszti,
Sallárom, sallárom,
A hajába biggyeszti.

Biggyeszd Rózsám, nem bánom,
Úgyis te lész a párom,
Sallárom, sallárom,
Úgy is te lész a párom.

Pornó

Én egy csillogó fotó vagyok szobád falán,
Járok anyaszült meztelen mások nyomán,
Ez egy digitalizált életkép,
Azt súgja Te is akárki lehetnél.

Ha jön egy új fej nem én leszek a sztár,
Mert az akciója sokkal sodróbb,
Engem a tömegek igénye virtualizál,
Ez a legkeményebb pornó.

Igazi vagyok bár könnyen hiszed,
Hogy csak a gyönyöröd cserélhető része,
Semmim sincs; vagy van? Büszkeség?
Azt is dobom ha kell megrendelésre.

Duó

Hogy lélegezzen ami él legyen égalja ruhám,
A nap a koronám,
Rád a fejemet hajtom.

A szél zúgása a hajam könnyeim a folyók,
Az élni akarók,
Hogy lássam magam is lassan.

Város

Repülök lassan kigyúlnak a fények alattam,
Te vagy a város ahol laktam,
Tudom ha így lélegzel súlyos az álmod – a kapukat zárod.

Nézem ahogy egy gép hideg kezével,
A vonalkódod olvassa – aztán az új adatot bemarja,
És Te mindig felriadsz.

Tisztán jöttem város a földig lelátok és érzem,
Ahogy egy átok a betonba húzza a szenvedélyed,
Az álmod.

Város – hogy régi fényben újra éljen az a káprázat ami átmos,
Minden szennyen minden szenvedésen.

Mint a füstbe fulladsz a reklámszövegbe,
Ami sok faladon csorog le – sokak otthonába’,
Csak a tévéd villog a félhomályba’,
És nézed ahogy a Nagy Testvér téged.

Kés

Mikor születtem a csend belül egy székre ült és figyelt,
Minden kerek volt és egy perc alatt két ezred körbe ment,
Az órán ami azt mérte meddig kell hogy a számban tartsalak,
Védjelek hogy megmaradj olyannak amilyen Te vagy.

Most a sebeket azzal a mozdulattal ejtjük egymáson ahogy átszalad,
Egy évgyűrű az arcodon ahogy egy jeges lehellet átoson a lelkeden.

Hallom a lépteid – hallom a hangodat,
Krém vagyok testeden – kés szívedben.

Ma Nap vagyok holnap víz leszek ami itat Téged,
Én szél leszek tőlem megkapod szárnyaid a rossz napokra,
És ha megjövök biztos ölellek ahogy távollét után ölelnek,
A hajad lassan kibontom Te olyan közel jössz mikor kimondom a szót.

Ismerem titkodat – ismerem hangodat,
Krém vagyok testeden – kés szívedben.

Föld

Szállj a mélybe ott halvány fényed,
Ha megmártózik újjá lesz,
Futok utánad jobbra a létra,
Az hozzásimul a lelkedhez.

Érzem ahogy lüktet,
Tekintetedben egy erezet,
Súgja a titkot a megfoghatatlant,
Ami Hozzád elvezet.

„Te nem győztél le mást – csak a jóságomat.”

Billeg az etető surran a pányva,
Csattan a lábra a vas,
Színarany gyilkos mozdul Benned,
Hogy bevégezd Te magad.

Csak páran várunk – térdel a fű is,
Szájunkra búcsúcsók ragadt,
Miért felejted hogy neked őrzöm,
Az élet vizét a nyelvem alatt.

Befogad a gubó, befogad a nyálka,
Csend van, csend van,
Az melegít – melegít.
Mélyen a földben, gyökerek nyúlnak,
Gyógyító selymek súgnak – búgnak,
Mag kél magban , éled az élet
Minden megtelik, minden emelkedik!

Akarat

Mikor születtem forró lábnyomok égtek előttem meg utánam is,
Felnéztem, tudtam ki ölel ő meg rám nyitotta a szárnyait.

És ami jött az tépte a gyökeret, tépte a húst, tépte a testemet,
Téged is úgy védlek hogy számban tartalak,
Nehogy elraboljon ez a végtelen akarat.

Én kívül állok mindenen mégis ő állít fel mérleget,
Így érthető hogy ezer örömmel mindenki tőle kéreget,
Pedig időbe és térbe zárta a nyáját és akire rámutat,
Az megismeri a földi lét gyötrelmeit,
Térdre hull és úgy marad.

Most szemtől szembe áll előtted a vágy,
Hitted hogy virágozni fog de lepi a sár,
Nem érzed meg hogy ha bánt az,
Akit úgy neveznek hogy Végtelen Akarat.